§«i nÐt vÒ KertÐsz Imre, gi¶i Nobel v¨n ch­¬ng 2002

A Svéd Akadémia az irodalmi Nobel-díjat 2002-ben Kertész Imre magyar írónak itéli oda,”Egy írói munkásságért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben”.

Kertész Imre írói mûve annak a lehetöségét vizsgálja meg, lehet-e még egyénként élni és gondolkozni egy korszakban melyben az emberek egyre teljesebben alávetteték magukat a társadalmi hatalomnak. Könyveiben szüntelenül visszatér eletének döntö élményéhez, az auschwitzi tartozkodásához, ahová mint fiatal fiút a magyarországi náci zsidóüldözések idején vitték el. Auschwitz számára nem egy kivételes esemény, amely akár egy idegen test a Nyugat rendes történelmén kívül létezne. Auschwitz a végsõ igazság az ember lealjasodásáról a modern létben.

Kertész elsõ regénye, a Sorstalanság, a fiatal Kövesröl szõl, akit elfognak és koncentrációs tabórba visznek, de õ alkalmazkodik és túléli. A könyv azt a elidegenítõ fogást használja, hogy a táborok valóságát teljesen természetesnek veszi, akár a hétköznapokat, amelyekben bár a feltételek hálátlanok, a boldog pillanatok mégsem hiányoznak. Köves egy gyerek szemével látja az eseményeket anélkül, hogy természetellenesnek vagy felháborítónak találná õket - nem ismeri a mi tényeinket. Talán éppen az adja a leírás sokkszerû hitelességét, hogy hiányzik belõle az erkölcsi felháborodotságnak vagy metafizikai tiltakozásnak az az eleme amelyet a téma kivánna. Az olvasó nemcsak az erõszak kegyetlenségével szembesûl hanem ugyan olyan mértékben a megfontolatlanság méreteivel is, amelyek az elkövetést jellemezték. Mind a hóhérok mind az áldozatok kényszerítõ gyakorlati problémakkal voltak elfoglalva, a nagy kérdések nem léteztek. Kertész üzenete az, hogy az élet alkalmazkodás.

Ezzel a gondolatmóddal a szerzõ egy eszmei hagyományhoz kapcsolódik, melyben élet és szellem ellentétben áll egymással. Kaddis a meg nem született gyermekért - címû regényében Kertész átfogóan negatív képet rajzol a gyrekkorról, és ebbõl az elõtörténetbõl vonatkoztatja a koncentrációs tábor paradoxális otthonosságát. Kiméletlen egzisztenciális elemzését avval tökéletesítí hogy a szerelmet úgy ábrázolja mint az alkalmazkodás legmagasabb stádiumát, a teljes kapitulációt az ember mindenáron való létezés-akarása elõtt. Az ember szellemi mivolta Kertész szerínt az életképtelenségében van. Az egyén tapasztalata az emberi közösség igényei meg érdekei hátteréböl nézve azonnal használhatatlannak mutakozik.

A Gályanapló - címü fragmentumgyûjteményben Kertész intellektuális bõsége nyilvánul meg. "Az elméleti indoklások pusztán konstrukciók", írja, miközben mégis faradhatatlan párbeszédet folytat a nagy kultúrakritikai tradícióval - Pascal-al, Goethe-vel, Schopenhauer-el, Nietzsche-vel, Kafka-val, Camus-vel, Beckett-el, Bernhard-al. Lényegében Kertész egy egyszemélyes kisebbség. A zsidóság fogalmához való tartozását Kertész az ellenségtõl rakényszerített meghatározásnak tekínti. Mindamellett következményei által ez az önkényes besorolás lett a beavatása az emberröl s a jelenkorról szóló legmélyebb tudásba.

Azok a regényeknek, amelyek a Sorstalanság-ot követték, azaz a A kudarc meg a kaddis a megnem született guermekért, jellegük szerint kommentálják és kiegészítik az elsö és mérvadó könyvet. A kudarc-nak maga ez a témaja. Miközben egy Auschwitzról szóló valódi regénye biztos elutasítasára vár egy öregedõ író avval tölti napjait, hogy Kafka-stílusban egy jelenkori regényt ír, egy klausztrofóbikus leírást a szocialista Keleteurópáról. Végül megkapja az értesítést, hogy az elõbbi könyvet mégis kiadják, de akkor már csak ürességet érez. Az irodalmi vásáron kiállítva személye tárggyá válik, titkai banalizálódnak.

Kertész álláspontjának hajthatatlansága világossan felismerhetõ stílusában, amely olyan mint a szépnövésû galagonyasövény, tömör és tüskés a könyelmü látogató elõtt. Ezzel azonban feloldja az olvasót a kötelezõ érzelmek terhe allól, és egy különleges gondolatszabadságra csábít.